Egyedül vagyok kicsi szobámban. Kinn, a szobán kívül Sivárék, a szülők kábítják magukat az aktuális barom sorozattal. Néha hallom, ahogy kommentálják a látottakat, s néha felnevetnek, vagy éppen hőbörögnek, hogy a TV-ben mennyire hülyék is az emberek. Kár, hogy a TV-s villában lakók nem hétköznapi emberek, mert akkor megláthatnák, hogy ott is vannak, akik a TV-t bámulják meredten és üveges szemmel. Kíváncsi lennék, az akkor ide szűrődő kommentárokra.
„Ez a hülye is a Medicopter-t lesi, pedig ez mind ismétlés!” „Mi a francnak bámulja ez a gyógyos a TV-t egész nap! Mé' nem csinál valamit!” „Ez a nemnormális se tuggya má', hogy mit néz. Csak üveges szemekkel bambul!” „Nemhogy valami jó kis vígjátékot nézne! Mindig csak az a gyilkolás!” „Te Papus! Ez nem mozdult meg órák óta! Szerintem meghalt! Na, jóvan, akkor kapcsold el innét!”
Igaz, most én sem vagyok jobb náluk. Én most a klaviatúrát és a monitort bámulom felváltva, amíg pötyögök. Eközben Chicane - Far From The Maddening Crowds című albumát hallgatom. Régen hallgattam már csak így magamnak elektronikus zenét. Ezek közül is a dallamosabbakat kedvelem, amikre még így a nyugdíj előtt tudnám rázni a seggem, ha lenne olyan hely, ahol ezzel nem okoznék maradandó retinasérülést a népeknek.
Pár napja elkezdtem nézni a Queer as folk, azaz okos magyar fordítással „A fiúk a klubból” című sorozatot. Régen néztem a sorozat egy-két epizódját asszem a Coolon, de valahogy idővel elkopott az érdeklődésem. Most jó néhány hónap (év) után ismét elkezdtem nézni, de már DVD-ről. A sorozat már kikopott az emlékezetemből nagyjarészt, ezért lehetett, hogy már az első rész nézése közben az én sokat látott szemem és fülem is képzeletben hátrahőköl a látottakon és hallottakon. Nagyon szókimondó és látványos képsorok mutatják be az amcsi melegek „hétköznapi” életét, kapcsolataikat és problémáikat. Tegnap este, már a második évadot kezdtem el nézni. A karakterek telitalálatok! Még lány koromban, amikor többet jártam szórakozni például az Angyalba, vagy a Misterybe, ugyanezek a karakterek jöttek velem szembe, vagy voltak az ismerőseim. Minden résznél eszembe jutnak ezek az idők, és az is, hogy sajnálom, hogy Zseni akkor és ott nem lehetett velem. Nagyon érdekes emberek voltak egytől egyig. Jó, nem mondom, hogy szerettem volna a hajtűdobálókkal a napi kapcsolatot, de abban biztos vagyok, hogy felejthetetlen hétvégékre emlékezhetnénk, nem beszélve arról, hogy akkor mi már sok-sok éve egy párt alkothattunk volna! :)
Egy régi ismerősöm karakterével nem találkoztam eddig. Lehet, hogy azért, mert nagyon összetett, lehet, hogy azért, mert a sorozat első gyilkosságát vele követték volna el. :))) Ezt a fiút „művésznevén” Andrew-nak hívták, verte a 160 cm-t és érzelmileg teljesen labilis volt, de fura módon az egója vetekedett bármelyik csodás kinézetű pasiéval. Vele két módon lehetett csak kommunikálni. Vagy vigasztaltad őt, mert valaki miatt meg volt zuhanva. Tán ez volt a könnyebb feladat, mert meghallgattad a hülyeségeit – amiket sztem a legtöbbször csak kitaláltz, hogy foglalkozzanak vele -, egyetértettél vele és vigasztaltad 5 percig, majd tipli mellőle nagyon gyorsan! A másik lehetőség pedig az volt, hogy a – legtöbbször kitalált, vagy erősen púderezett – történeteit meghallgattad és elismerően bólogattál, abban a reményben, hogy ezzel megelégszik és befejezi, de állandóan csapódott valaki a társasághoz, akinek el kellett mondani a sztorit, mert ő még nem hallotta... Az egyébként helyes srác, akkor volt a legtűrhetőbb, ha éppen nem volt agyilag hullamerev állapotban, csak zombiként funkcionált. Akkor lehetett vele normálisan beszélgetni is. Egyébként, a legtöbb esetben, amikor megjelent a bárban, elég vicces volt.
Egyszer történt, hogy Bandikánk az előző hétvégén nagyon elemében volt és az egész csapat az ereit vizslatta, hogy melyiket és mennyire vagdossa fel a sok f*szság hallatán, amit ez a jóképességű srác összehordott. Épp róla folyt a diskurzus, hogy egy villanyoszlophoz kikötjük közös erővel, ha ismét traktálni kezd bennünket, amikor fülig érő mosollyal megjelent az ajtóban. - Uramisten! - kiáltott fel közülünk valaki, jelezvén, hogy a falra hányt ördög megjelent vala a pokolnak egy csúfos szegletéből. És ekkor ketten, mintha csak gonosz kis manók súgták volna a fülükbe, egyszerre mondták vala fennhangon: - Neem, ez csak Anmdrew! - és ezen a csapat erőssen el kezdett vala röhögni, míg az ellen meg nem közelített vala és mintha egy kappan bújt volna meg becses torkában vala, reánk eresztette kappanéhoz hasonlatos hangjával az estve legrútabbnak ígérkező feketebüröktől gőzölgő csúf szavait: - Kapjátok be! - és az ellen a bárpult felé vala meghátrálni kényszerült, mialatt a jófejek vala rohadtul röhögtek rajta vala, de az ellen emezekkel nem vígadt vala, csak dacolt vala, míg a Bacardi ital vala nem tompította valamelyest szívének frissen szerzett fájdalmát.
Ezek után persze minden alkalommal, ha megláttuk őt a bár ajtajában, együtt kiáltottunk felé, persze előre megbeszélve: Ez nem az Isten, ez Andrew! Persze ez Bandikánknak felért egy ingyenreklámmal, mert aki nem ismerte, az rögtön tudni akarta, hogy ki is lehet ez a csóka, akit ennyien és ilyen módon üdvözölnek. Ebből persze ő jól profitált... … amikor nem szólalt meg sokszor. … előtte. :)))
Emlékek. Szépek. Most, hogy múltidéztem, már nem is unatkozom annyira és még mindig nem hiányzik a TV. Csak Zseni. De ő nagyon. Inkább mesélném neki a történeteimet egy kanapén hátradőlve, míg ő előttem ül és én a derekán átfonva kezeimet ölelem őt. És a háttérből a közben nem a menet közben váltott Palace Gold – Arena albumáról szólna Fatboy Slim – Star 69 című számának örökbecsű, simogató dalszövege:
„They know what is what,
But they don’t know what is what,
They just strut.
What the fuck? ”
Inkább a Cafe Del Mar 5-ös albuma lenne alkalomhoz illő, kezünkben pedig egy-egy pohár Bacardi Lime illatozna, míg mesélnénk egymásnak régi, vicces történeteket és közben élveznénk azt, hogy együtt vagyunk. Egyedül. Csak mi. A gond, a baj, a hideg, mind mind odakinn rekedt.
És amikor mindez valóság lesz olyannyira, hogy az már fel sem tűnik, hogy egyedül vagyunk összebújva, zenét hallgatva, gond mentesen...
… akkor leszünk BOLDOGOK. Csak nem tudatosodik ez már bennünk, mert egy MEGMÁSÍTHATATLAN ÁLLAPOT lesz. Remélem erről hamarosan beszámolhatok, hogy velem együtt örüljetek, vagy utáljatok, irigyeljetek engem. Tökmindegy, mert nekem, Nekünk akkor már szenzációsan jó lesz. Így válnak majd a szürke hétköznapok, csillogó ünnepekké számomra. És majd karácsonykor ezek után, már nem tudok jobbat kiírni:
Boldog Vasárnapot Mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése