Még egy ok

...amiért nem éreztem jól magam. Nem vagyok jól a gyávaságom és lelki frusztrációim miatt.

 Egy gyerekkori barátom - aki a távolság és az idők folyamán haverré szelídült számomra és én is a számára - miatt is rosszul éreztem magam egész decemberben. Ez is rásegíthetett, hogy lebetegedjek, mert lelkileg kicsit összezuhantam miatta is.

 Mondhatni a december egy mélyrepülés volt a lelki életem számára.

 Zoli barátomnak rákos volt a felesége. 3/4 évig küzdött a betegséggel, de sajnos nem ő győzött. 

Erről a halála után egy hónappal értesültem. Ekkor sem Zolitól, hanem az anyukájától. Nem értettem, hogy miért nem szólt, üzent nekem? De bele gondolva én sem biztos, hogy szóltam volna... Sajnos én is az a fajta mazopista pasi vagyok, aki igényli, hogy önmaga oldja meg a gondjait. 

 Szóval, megtudtam a rossz hírt, de nem tudtam lekezelni! Szenvedtem, mert sms-t küldeni, emilt írni olyan személytelen dolog. Felhívni és buta frázisokat és közhelyeket mondani nem akartam. Egyszerűen személyesen akartam vele beszélgetni. Csak így tudom magam túltenni a rossz dolgokon /más rossz élményein/, hogy ha a szemébe nézve beszélgetek valakivel.

 Erre a mai napig nem adódott lehetőség, mert karácsony és újév között reggeltől estig ki volt kapcsolva a telefonom és csak az sms-ekre válaszoltam. Mivel betegen feküdtem és nyomi voltam, nem akartam a külvilággal kommunikálni. Nem akartam a nyomoromat ecsetelni senkinek. Valószínű, hogy Zoli is hasonlóan gondolkozott a tragédia után. 

Két ünnep között, viszont már készen állt arra, hogy beszéljen róla egy nem családtagnak. De sajnos nem ért el. Viszont láttam sms-ben, hogy 4-5-6 alkalommal is hívott egy-egy nap. De én sem lelkileg, sem fizikailag nem voltam kész erre a beszélgetésre. Igazából a hónapban nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna eszembe, hogy mi lehet vele. Mi lehet a 2 éves kisfiukkal? Hogyan kezeli a helyzetet? Ezek miatt egyre többször éreztem, hogy a gyomromnak ez nem tetszik. Viszont telefonálni, sms-t írni nem mertem. Nem is tudom miért?! Talán azért, mert féltem, hogy megerősíti a hírt? Hogy nem tudok mit kezdeni majd egy síró pasival? Hogy nem tudok megnyugtató szavakat mondani?

 Ezek eléggé frusztráltak. Ma, illetve már tegnap viszont megbeszéltem vele egy időpontot a jövő hét végére, amikor mindent megbeszélünk majd. Már egy kicsit jobban is érzem magam emiatt. Sajnálom, hogy időnként ilyen pöcs módon tudok hozzáállni a dolgokhoz, de sajnos magamat önmagam előtt mindig be tudom védeni. De a gyomrom ezt sem tolerálta jól. Inkább a gyomrom üzeneteire kellett volna hallgatnom, mint az eszemre, vagy a lelkemre...