Ezt el kell olvasni

 Pár perce olvastam el egy interjút, amit Szily Nóra készített Hernádi Judittal. Mindkét hölgyet nagyon kedvelem. Ez nem elsősorban a munkásságuk miatti tiszteletből fakad, hanem azért, mert ők olyan emberek, akiket sokunk szívesen elfogadna személyes ismerősként. (Azt, hogy barátként, már nem is írom le, mert annyira sci-fi számomra!) Annyira emberi és mindenféle lila ködöktől mentes nők mind a ketten, hogy nem tudom őket nem kedvelni.

 Ezt támasztja alá az az interjú is, amit a life.hu-n olvastam. Az utolsó mondat után csak annyit tudtam magamban kinyögni, hogy: AZTA! 

Ez remélem nem azt fogja jelenteni számotokra, hogy a kifejezőkészségem elérte a mélypontot! :) Az olvasottak egy új látásmódot adtak számomra. Hiába olvastam keleti bölcsek okos, életre felkészítő, gond esetén tanácsot adó sorait, azok valahogy olyan messzeségbe tűntek el, mint ők maguk. Itt viszont a kis kelet-középeurópánkban is lehet ám olyan gondolatokat olvasni, amelyek néhány fontos dolgot más fényben világítanak meg.

 Ebből néhány morzsát most elhintek a blogomon. A teljes cikk itt olvasható.

Hernádi Judit arról mesélt, hogy az apukája, aki januárban halt meg, olyan ember volt, aki nem játszotta soha meg magát. Ha valami nem érdekelte, nem foglalkozott vele...

"Juci, amiket most megfogalmaztál, azokba a mondatokba behelyettesíthető lehettél volna.
Igen, ezt saját magamról is mondtam.
Így élni azért nem egyszerű...
De nem rossz! Sőt, nagyon egyszerű és jól bírom, ahogy az apám is. Inkább másnak jelenthet nehézséget velem élni. Ugyanakkor ha valakire odafigyelek, akkor nagyon ott vagyok, de sokan csak egyfajta "pörgetést" akarnak velem átélni, hogy beszéljünk ugyanarról a problémáról - de nem akarnak előbbre jutni. Tehát amikor válaszolok, hogy hogyan kéne előrelépni, akkor meghallgatják, azt mondják: ühüm - és kezdik elölről. Hát én ezt nem bírom! Nem azt akarom mondani, hogy nem lehet ugyanarról beszélni, csak mindig kell egy kis nézőpontot váltani. Ezért gondolom, hogy nekem nagyon kevés a csontváz a szekrényemben, mert rendszeresen kiveszem, és addig nézegetem, amíg el nem tűnik. Érted? Nincsenek olyan problémáim, amiket direkt eldugok. Esetleg lehet, hogy véletlenül el van rejtve, de ahogy megbotlom benne, akkor elkezdem addig nézni, rágni, forgatni, amíg meg nem értem és fel nem dolgozom."

 Ezután a fiatalságról és az elmúlásról beszélgetnek. Majd egy újabb érdekes kérdés jön:

"Beszéljünk az életről, szakmáról, lehetőségekről - azokban hogyan kezeled, ha valami véget ér?

Na, ott egyáltalán nem érdekel, de ezt csak halkan mondom, mert félreértik. Abban is van ám öröm, ha valami elmúlik. Mert jöhet helyette valami új! Persze amikor vége van, akkor az ember nosztalgiázik picit. Ha nem jön semmi, nem jön semmi - mindegy. Nem tudom, de azért még nem nagyon tudtam sírni, ha valami véget ért.

Akkor sem, ha bizonytalanság jött utána?

Nem. Hihetetlenül szeretem a bizonytalanságot. Földob! Bizonytalanságot mondunk, de nem ez a lényege, hanem a várakozás! Hát az gyönyörű. Amikor tele van a naptár, akkor az lesz, ami bele van írva. Az engem nem hoz lázba. Odafigyelek, megcsinálom legjobb tudásom szerint, de egy üres naptár sokkal jobban földob. Hát mit csináljak? Ilyen vagyok!

Mások ezt épp fordítva élik meg.
Fordítva vagyok bekötve. Ez tény."

 Az üres naptár, akár egy szimbólum. Nagyon tetszik!

"Nincs olyan, hogy az egyedülléted magánynak éled meg?

Fölteszem neked a kérdést: mi a magány? Hát épp ezt akarom mondani, az ember mindig egyedül van, vagy soha. Ez egy belső döntés. Halál komolyan mondom. Az egy dolog, hogy az ember támaszkodik arra a személyre, aki az életének a tanúja, és szereti az ő tükrében nézegetni magát, de rendszerint az a baj, hogy ez a tükör egyszer csak nemcsak azt mutatja meg, amit az ember látni szeretne, hanem azt is, amit nem - és akkor azt hiszi, hogy a tükör torzít, pedig egy frászt.

Az se bánt, hogy hazamész és nem vár senki?

Sose zavart. Amikor hazamentem és otthon volt valaki a sarokban és folyamatosan számítógépezett, vagy nézte a tévét felrakott lábbal - az miért kellemesebb? Miért jobb azzal szembenézni, hogy nem foglalkoznak velem? Érted?! Nem tudom. Ha mostanság találkozom valakivel, akkor tényleg igyekszünk egymásra figyelni."

Ha valami fontos dolgot el kell dönteni. Te kivel beszéled meg a lehetőségeket? Érdekes választ kapunk Hernádi Judittól.

"Nekem nem az a képzetem, hogy egyedül ülök a lócán idős koromban. Néha túl nagynak érzem a puttonyt, amit egyedül viszek. Nem a karton ásványvizet, mert azt elbírom, a lámpaégőt becsavarom...
Nekem is olyankor jut az eszembe, hogy a fenébe is...!
De amikor döntéseket kell hozni, átbeszélni a kételyeket...
Az nem jó, ha a pároddal beszéled meg. Az összes, amit elmondtál, az nem jó. A lámpaégőre, a cipekedésre jó. Arra való. Komolyan mondom neked, de arra egy szolga is jó lenne, vagy a szomszéd bácsi - el tudnád intézni, hogy felhozzák a rekeszt és kicseréljék a lámpaégőt. Nekem is van, aki segít. Szerintem a döntéseinket egy hozzánk igazán közel álló emberrel megbeszélni - hiba. A döntést megbeszélni magaddal kell, vagy olyan kiválasztott emberekkel, akik esetleg jó tanácsot adnak, de nem kérnek számon. Tehát szabadon dönthetsz.
A szabadság a kulcs mindig.
Nekem igen."

Ez azért elég félreérthető gondolat. Az én értelmezésem szerint a döntések meghozatalának fázisaival, a rágódással, az opciók szűkítésével ne terheljük a kapcsolatunkat! Így nem terheljük a párunkat és a párunk miatt önmagunkat sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy a leglényegesebb döntésekből is ki kell hagyni őt! Csak a köztes morfondírozásból, mert akkor már nem a saját gondolataink szerint mondunk véleményt, hanem a másik iránti idomulásunk fog megmutatkozni. És ennél a pontnál már el is veszhetünk mind a ketten, mert nem arra gondolunk, amit igazából érezni kellene, hanem arra, hogy kettőnknek mi lenne a legjobb. És itt már féligazságok harca fog elindulni. 

 Amikor beleszeretünk a másikba, akkor sem azért szeretünk belé, mert olyan szépeket mond nekem, amit hallani szeretnék! Azt mondta, amit akkor, ő maga a saját kútfőből elképzelt.

 Zsenivel mi is többször rászóltunk már a másikra, hogy ne azt mondja, amit hallani szeretnénk. Ennek nincs értelme, bár kétség kívül jólesik olykor! A lényeges és fontos döntések meghozatala előtt mindenki üljön le a kis kuckójába és mérlegeljen. Később a saját döntését kell elmondania és alátámasztania érvekkel, ha szükség van rá. Az viszont tényleg rosszat szülhet, ha úgy gondoljuk végig, hogy nekünk, vagy neki mi lenne a legjobb. Ezt nem tartom önzőségnek és a kompromisszumok felrúgásának! Egyszerűen csak el kell mondani, hogy ÉN hogyan is gondolom az adott helyzetet. Ezután kell majd dűlőre jutnunk, de csakis úgy, hogy nem fog az egyéni szerepünk eltompulni a másik miatt, ami később akár egy gócforrásként bújhat meg a kapcsolat mélyén.

 Ti hogyan gondoljátok?