Elöljáróban leszögezem, ismételve önmagamat: nem vagyok valami nagy szám. Sem külalakra, sem agyi kapacitást vizsgálva. Ezeken csak műtéti beavatkozás segíthet, ha majd egyszer lesz agyátültetésre is lehetőség.
Viszont...
Olyan dolgok történnek velem az utóbbi időkben, hogy újra kell gondolnom a magamról alkotott képet. Csak egy dologra tudok gondolni megoldásképpen a bennem felmerült kérdésekre: valami izotóppal szennyezett vizet ihattam. Valamiért olyan kisugárzást bocsátok ki magamból, ami befolyásolja a körülöttem lévők racionális gondolkodását.
Zseniről most nem beszélek, mert ő már oly nagy mértékű dózist kapott a Poczokinumból, hogy szegény pára ma már menthetetlen. :)
Korábban már írtam, hogy a főnököm mindenféle kényszerképzeteket invesztált saját magába velem kapcsolatban, amiknek hangot is adott. Ő valami rejtélyes oknál fogva egy kisfőnöki pozíciót vizionált maga elé, a második interjúnk és az azt követő beszélgetések alkalmával, ami ellen én nem tiltakoztam, de nem is erősítettem meg. Én arra gondoltam, hogy majd meglátja, hogy mennyire eredményesen tudok dolgozni és aztán majd beszélünk egy komolyabb posztról. De ennek az ideje még biztosan nem ebben az évben lesz.
Nem. Most nem az a rész következik, hogy már ki is lettem nevezve valami - ahogy Hofi mondta volt annak idején - "lótusz faktusz"-nak. De mégis valami hasonlóan érdekes történt.
A legutóbbi tanfolyásom vége a múlt hét csütörtökre datálható. Pénteken és ezen a nyúlfarknyi héten, mivel még nincs minden programhoz jogosultságom, nem igazán dolgozhattam. Nem is tehettem volna, mert még minimum egy tanfolyás vár rám. Tehát csak statisztikailag voltam benn, mint dolgozó. Nem volt gond ezzel, mert le tudtam kötni magam. Igaz a munkahelyemen nem írhatom a blogomat, de azért a netezni, beadandót írni tudtam. Így könnyen eltelt a nap.
Csütörtök 10 óra körül jön telefonon az infó, hogy jön a főnökünk 11 órakor. Akkor már mindenki tudta a csajok közül az irodában, hogy miattam fog feljönni és szétszórja a munkát közöttem is. Az irodában van 5 nő, akik már két éve könyörögnek erősítésért, mert rettentő sok a munkájuk. Ez tényleg így van! Csórikáim most, zárás idején majd megszakadnak. Rengeteg ember bérszámfejtését és egyéb nyomorait rendezik el. Eközben mindenféle szerveknek hivatalos leveleket irkálnak, telefonon egyeztetnek, küszködnek a bürokráciával... Nem könnyű nekik. Emiatt is fogadtak örömmel, azon túl, hogy pasi vagyok.
Az ajtó egyszer csak OPEN. A főnök és kísérete (kisfőnökök, tanácsadók) pontban 11-kor megjelentek, mint kísértetek. Az irodában síri csend honolt. Én is leraktam kicsibe a monitoron látható böngészőt, amin éppen az 1890. évi XIV. törvénycikkelyt olvastam a házidolgozathoz és odafigyeltem a csipet-csapatra.
- A főnök először tudatta mindenkivel, hogy mi a munkájuk és hogy tudja, mennyire kell nekik a segítség...
- Itt mindenki örült. Láttam a fényt a csajok szemeiben.
- Ezután elmondta, hogy nekem mégis más munkakört szán...
- Ekkor hirtelen kihúnyt a láng és azt hiszem, hogy olyan hangot hallottam, mint amikor jégzajlás van a folyón.
- Ez a munkakör egy vadi új, amit még a házban senki nem csinál...
- Ekkor mindenki rám nézett... Én teljes pókerarcot vágtam, bár azon gondolkodtam, hogy ha ez így megy tovább, akkor a főnökék távozása után halottnak kell tettetnem magam, hogy élve megússzam (ha nem túlzó ez a képzavar)!
- Kb. ennyit értettem abból, amit a főnök ezután mondott: ...állam..., ...törvény..., ...nem lehet..., ...adatok..., ...devizakölcsön, devizahitel..., ...excell táblázat, amíg nem lesz kész a program..., ...remélem megértitek..., neki ehhez egy újabb tanfolyam..., ...ezt egyedül ő fogja csinálni..., ...kihívás..., Köszönöm a figyelmet! Van-e kérdés? (Persze ilyenkor sosincs), Akkor további jó munkát mindenkinek! Sziasztok!
Ültem dermedten. A pokerface változatlanul jelen volt. A lányok is lefagytak. Arra gondoltam, talán most van itt a lehetőség, hogy kimeneküljek az amazonokká váló nők porcelánnal és lakkal megerősített karmai közül. De bátran ottmaradtam és szembe néztem a csordává verődött nőkkel és a dupla számban jelenlévő melleikkel, amelyek akkor valami fura módon fegyvernek látszó tárggyá minősültek. Fenyegetően és vészt jóslóan fogták rám a törzsükkel a fegyverüket, s közben kérdőn néztek rám, mint aki most majd jól fel tudja őket homályosítani. Nem tudom, hogy ez mennyire általános reakció, de ilyen esetekben vagy lefagyok úgy, hogy összetett mondatok alkotására nem mernék vállalkozni, vagy baromságokat kezdek el beszélni.Én ebben a helyzetben a legutóbbit választottam... Persze nem direkt, de mégis így alakult.
Valami olyasmit mondtam, amikor a várakozó nők várták a reakcióimat, hogy:
- Szeretném már most letisztázni, hogy nem vagyok egy gyűrött fejű nagyfőnök idióta unokaöccse, akit kegyelemből beszórtak ide. Néhányotokon és Gabicán kívül, itt a mai napig nem ismerek senkit. Én ezt a pozíciót nem kértem. Ide is csak a második jelentkezésem után választottak ki. Ez az új pozíció, most nem tudom, hogy számomra egy érdem, lehetőség, vagy szívatás. De ezek után csak arra tudok gondolni, hogy ha bárki genyózik velem, azt simán kirúgathatom, mert úgy látom, hogy kedvel a főnök. A kávét két cukorral és hideg tejjel szeretem, ha valaki kedves akar lenni...
Az utolsó mondatnál elnevettem magam. (Szerencsére) A lányok kiakadtak. Nem a monológom miatt. Nem a rossz poén miatt (amit lehet, hogy úgy gondolnak: akár lehet is alapja...) Egyszerűen amiatt, hogy most az ő munkájuk egy kicsit sem lesz könnyebb és ez egy rothadt dolog ám! Kisebb lázadás tört ki. Jöttek más irodákból is csajok, hogy most mi volt ez a szemle. A végén volt benn egy valag csaj és mind jajjgatott valamiért. Engem nem hibáztatott a döntés miatt senki, csak a főnök és kedves, jó anyukája lett verbálisan érdekes, de azért fújos szituációba keverve.
A sok csacsogó és sérelmeit fennhangon ecsetelő nőt úgy bámultam, mintha valami mozit néznék. Alapjában véve a nők nem tudnak egymással dolgozni, mert olyan a természetük, de ha valami baj van, akkor egy nagy egységet tudnak alkotni. Jelen esetben "baj" volt, mert a két éve könyörgött segítség eddig úgy tűnt, hogy velem megoldódni látszik. Most pedig mindannyian kaptak egy beintést a főnöktől. Mindannyian sértve érezték magukat és ennek hangot is adtak, persze már tisztes távolban a főnöktől... Ahogy ez jó magyar szokás szerint illik, mert egy vezetővel szemben senki nem meri a felmerült gondolatait elmondani. Egymást túllicitálva hisztiztek, hogy kinek milyen aktuális problémája van a munkakörével kapcsolatban. Igazság szerint a hamar meguntam a jajveszékelés és szitkozódás keverékét és amint egy kis szünet beállt, megjegyeztem hogy én sem azt kaptam, amit vártam és hogy most nekem sem jobb. Néztek rám várva a kifejtést. Elmagyaráztam. Ha én kapok egyedül az egész épületben egy új munkakört, akkor nyilván a felelősség sem oszlik el több felé. Ha az enyém az új poszt egyedül, akkor ha lebetegszem, vagy szabadságra mennék, akkor a munkámat senki nem fogja helyettem elvégezni, mert más nem fog érteni hozzá. Tehát akármennyire is úgy érzik, hogy kivételeznek velem, vagy szerencsésnek érezhetném magam én mégis egy kicsit úgy érzem, hogy egy csapda közepére állítottak...Mivel a főnök személyesen fog betanítani, ezért vele kell napi kapcsolatban állnom majd, amit ők valószínűleg nem vállalnának el szívesen, mert valami ok folytán nagyon tartanak a főnöktől.
Ez helyreállította a rendet, mert a lányok elcsendesültek. Még volt egy-két buhogás az őket ért átverés miatt, de aztán lassan kiszivárogtak a más irodából származók és az én kolléganőim is visszaültek a saját helyeikre dolgozni. Én persze nem érzem úgy, hogy csapdában lennék, de akkor úgy tűnt, hogy ez a leírás majd beválhat. Siker volt. :) Én ma is úgy gondolom, hogy egy kihívást kaptam, amivel élni fogok, mert izgalmasnak hangzik! Egyébként pedig megtisztelőnek érzem, hogy új emberként nem piszlicsáré feladatokkal kell indítanom! Ha most megállom a helyem, akkor még bármi is lehet belőlem évek múlva, amit nem biztos, hogy szeretnék, de ha nálam okosabb emberek úgy gondolják, hogy képes vagyok rá, akkor nem biztos, hogy nagyon fogok ellenkezni velük és a sorsom ellen.
Nem tudom mi van velem. Én ugyanannak a lökött gyereknek érzem magam, aki eddig is voltam. De az új munkahellyel, mintha kaptam volna egy optikai tuningot, ami a gyermeteg énemet elrejti azok elől, akik nem ismernek engem régebb óta. Egyszerre ijesztő és örömteli ez az érzés. Furcsa, hogy ilyen hatásokat váltok ki az emberekből. Egyedülálló, hogy egy kisebb lázadást pár mondattal le tudtam szerelni egyedüli pasiként egy valag nő ellen. Érdekes, hogy más többnek lát, mint amit eddig magamról képzeltem.
Azt hiszem felnőttem. Végérvényesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése