Hétvégén kétszer is kimentünk ebben a zord időben A-val lefagyasztani a seggünket. A szombatiról már írtam, a vasárnapit, pedig most lehet befogadni vizuálisan :)
Vasárnap már Nati is csatlakozott hozzánk, pedig iszonyatosan nem akart kimenni a jó meleg szobájából a hidegbe. A kedvünkért viszont kijött, de nem csúszkált, ahogy A. sem. Én viszont a legmagasabb dombról többször is életveszélybe sodor csúsztattam magam azon a délutánon. Ennek az az oka, hogy úgy viselkedem a szánkón, bobon, Sparos szatyron..., mint egy fadarab. Nem tudom irányítani és arra csúszom, amerre a seggem visz. A dombon álló fáktól 15-20 cm-re csúsztam lefelé és csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem csókolóztam össze eggyel. Ezt még ott felismertem a 4-ik csúszásnál, így gondoltam abbafejezem és csak sétálok én is a fiatalokkal.
Miután kellőképpen átfagytunk, visszamentünk Natihoz, ahol nagyon kellemes hőmérséklet uralkodott. Kb, mint egy lakótelepi kazánházban, leszámítva az ott fellelhető állott víz gőzének szagát. Nekem már túl meleg is volt, de nagyon jól esett akkor. Natianyu is 200°C-os hőmérsékletű forró csokit készített nekünk és ismét felülmúlta önmagát a sütikészítésben! Meggyeskrémes piskótatekercset haraptunk be kandírozott narancshéjjal. Uramisten! Nagggyon finomságos volt! Azok a lelemények, amelyek a zsebében lapulnak, szerintem mindenki örömére válhatnának! Ő is adhatna ki egy szakácskönyvet "Mindenki örömére" címmel, hiszen kipróbált és lemeózott receptekről írhatna benne.
Szóval sütiztünk, tűzforró csokiztunk, zenét hallgattunk (Budapest Bár) és nagyon otthonosan éreztük magunkat A-val Natinál, mert nem kellett megjátszanunk a macsót. Ő (és Natianyu is) mindent tud rólunk (mintha gyilkosok lennénk, nem?, pedig csak melegek vagyunk) és nyugodtan ülhettünk egymás mellett A-val és foghattuk egymás kezét. Össuebújva nézhettünk egy magazint, amiben fantasztikus kézműves dolgokat árultak, fantasztikus árakon. Élmény volt megnézni, mert így is többet megtudhattam a Kedvesemről. Például azt, hogy nem sokban különbözik kettőnk izlése, mindketten ugyanazokat tartjuk giccsnek és mindketten ugyanazoknál a tárgyaknál hőköltünk vissza, ahol az ár/érték arány őrült távolságban volt egymástól.
A lelkét hazafelé is "megvillantotta", amikor ecseteltem neki, hogy igazából félek egy kicsit az összeköltözéstől, hiszen nem ismer engem "lakva", csak lelakva. Nem tudja, hogy milyen számára idegesítő dolgaim vannak, nem tudja, hogy várja-e őt még olyan tulajdonságom, amitől felvagdossa majd az ereit. Azt mondta, hogy az együtt lakás során majd alkalmazkodunk egymáshoz, ahogy eddig mindent meg tudtunk beszélni, úgy ezután is. Nem fél az együttélésünktől. Ismét túlaggódom idejekorán a jövőt. Aggódom, hiszen, ha valami jó, azt félünk elveszíteni. Bár én sem hiszem, hogy egy rosszul sikerült mosás, vagy kevésbé megtörölt cipőtalpak után egy akkora veszekedés lenne közöttünk, ami mellett az Armageddoni csata csak egy béna kis szint lenne a Szuper Márió 1-es pályáján.
Igazából nem szeretném, ha az alkalmazkodás lenne a jellemző erre a kapcsolatra, miután összeköltözünk. Ezt el is mondtam neki. Én azt szeretném, ha együttélésnek lehetne hívni és így is látnák a külső szemek a kapcsolatunk ezen szakaszát. Nyugtatott, hogy nálunk nem lesz vita apróságokon, a nagy dolgokat is, mint eddig nyugodtan meg tudtuk beszélni és mivel a szerelem még lángol, nincs oka egyikőnknek sem aggódni amiatt, hogy mit szól majd a másik, ha bénázunk valamiben. Nem lehetünk halálunkig Szupermenek. Időnként balul sülnek el a dolgaink, amiből vagy tanulni lehet, vagy egy jót nevetni, de semmiképpen sem lesz indok a hisztire, ne adj Isten, a szakításra.
Hát ezért is szeretem ezt a srácot ennyire! Megnyugtat, ha kell. És szeret még úgy is, ha idegesítően aggódom olyan dolgokon, aminek most semmi értelme van. Sajnálom magam miatt szegényt! Lehet, hogy az ő fejében is megfordulnak ilyen gondolatok a jövőnket illetően, de ő a racionalitása miatt, hamar el tudja hesegetni a buta gondolatokat.
Jó lesz együtt! Érzem. Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése