Hiába...

... beszéltünk meg mindent, amit lehetett, én bennem mégis van egy kis aggódás. Persze alapjába véve az optimizmus és a szép jövőbe vetett hit köt gúzsba mostanában, de azért mégis csak ide került a mondatba az a hülye "de".

 Hétvégén elutazom egy volt fősulis osztálytársamhoz, aki egyben nagy jó barátnőm is. Tud Zseniről is. Ez jó érzés, mert nem kell neki hazudnom, hogy miért nem nősültem meg és miért nem szaladgál már vagy 5 pulya körülöttem.
Meg kell beszélnünk egy fontos dolgot. Mégpedig a munkanélküliségem és azt, hogy ebben ő mit és hogyan tudna segíteni. Ennek egyik folyománya az lenne, hogy át kell tennem a székhelyemet vagy Budapestre, vagy Hatvanba.

 Hurrá, hurrá! Lehet, hogy rendes munkám lesz végre? Viszont Zseni gondot okoz a lelkemnek. Mi lesz velem, ha itt kell őt hagynom? Őt sajnos nem pakolhatom be a táskámba. Neki itthon kötelezettségei vannak, amiket csak úgy, az én kedvemért és a bizonytalanért nem szabadna itt hagynia. Sajnos keveset találkozunk mostanában - bár azok meghittek és tartalmasak - és attól tartok, hogy ha úgy alakulna, hogy költöznöm kellene, akkor a szívem szakadna meg miatta! Viszont ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk, valószínűleg - ha más lehetőség közben nem adódik - mennem kell.

 Jobban átgondolva, mi már mindent megbeszéltünk és emiatt aggódásra sem lenne okom. Akkor mégis min agonizálok? Hát, a nyomott agyamon! Szegény Zseni tudja, hogy mennyire borzalmasan éltem meg egy időben, ha el kellett válnunk. Úgy érzem most is hasonlóan rossz lesz és talán ettől félek. Amikor elváltunk, szinte fizikai fájdalmat okozott! Másnap, amikor találkoztunk a szemem könnyes lett, hogy végre újra láthatom.

 Félek egy kicsit az elválástól, mert sok időt külön még nem töltöttünk el. Várom viszont az új lehetőséget és felvillanyoz, hogy akár még bármi is lehet! De egy biztos: valami változás lesz! Majd kiderül.

 Hogy mi lesz ebből!?