1989-óta a mai napon ünnepeljük a Magyar Kutúra Napját. 1993 óta ezen a napon tüntetik ki a pedagógusokat. Már aki megérdemli. Volt fősulis tanárom, Dr. Prof. S., valószínűleg ezt a kitüntetést nem fogja megkapni. Idősebb diákok hiába figyelmeztettek, hogy a konzultáció idején igyekezzek egy hátsóbb sorba vonulni, nem hallgattam rájuk. Azt hittem, hogy a tanácsuk csak szimplán a dolgozatok témája, és a felelések idején tanusított szigorúsága miatt váltotta ki belőlük azt a masszív ellenszenvet, amit produkáltak az óra előtti kávézás közben. Osztálytársaim óra alatti zsivajszintje miatt és a reggelről bepakolt diktafonom miatt is az első sorba ültem. Szerencsére nem voltam egyedül a padsorban. Mármint, az én szerencsémre. Nekik sem volt jó napjuk aznap.
Az viszont feltűnő volt, hogy az utánunk következő 2 sor szinte üres volt, majd hering módján ült a maradék 80 ember a többi sorban. Bejött Dr. S. a zsírfoltos zakójában, amit még Gobbi Hilda is láthatott fénykorában, majd elkezdte az óráját megtartani, amely az első 15 percig nem erősítette meg az idősebb tanulók aggodalmait. Ezután következett az érdekes, majd gyomorforgató rész. A tanár úr kicsit folyékonyan beszélt. Ez az első sorból szemlélve eléggé viccesnek hatott. Apró nyálcsík jelent meg a szája széle felé, amely csillogott a tavaszi napfényben. Néha egy-egy nyálfröccs indult útjára, ami elől elhajlással ki lehetett térni. Ekkor már vörösödött a fejünk a visszatartott nevetéstől. Nehéz percek voltak ezek. Az anyagot elég gyenge módon prezentálta. Állandóan elkalandozott egy történet erejéig, majd azt vettük észre, hogy a jegyzete szerint kb. 5 oldalt kihagyva tért vissza a katedrára lelkileg is.
A negyedik, vagy az ötödik kalandja után azt vettük észre - ami innentől azért már fúj! -, hogy a szája szélén megrekedt nyálcsíkok és göbök egy... hogy is mondjam írjam, szóval, ha képletesen akarom magam kifejezni, összeállt egy zselés-nyál cseppkővé, ami rugalmasan növekedett és zsugorodott a száj tátottsági szintje szerint. Na, ez már tényleg fúj! volt. Először csak ámultunk ezen a jelenségen, majd egyszerre - kisebb felhördülés kíséretében - fordítottuk az asztal irányába fejünket, amikor kimondta a szót: "Ámbátor!". Ez a szó és a száj szélén táncoló megzselésedett nyáloszlop együttes látványának vizuális befogadásának pillanatától, a látvány kiheveréséig böjti időszakot éltünk át mi, az első sorban ülők. Étel a számhoz nem ért aznap estig, mert a prof szájának látványa beleégett a retinámba, s amikor ételt vettem volna magamhoz, hirtelen eltűnt az étvágyam. Este viszont már szédültem az éhségtől és legyűrtem a képet magamban, majd a vacsorát is.
A következő alkalomtól kezdődően már az első három sor üresen tátongott a prof óráin. A többiek viszont az átélt stressz miatt készségesen átengedték a legutolsó sorokat nekünk. Kérés nélkül! Kulturáltan, művelten.
És miről beszélt a tanár úr? :D
VálaszTörlés